Apám szeretete

 

Az egész életem arról szólt, hogy apám szeretetét üldöztem egészen kis koromtól kezdve. Egészen attól kezdve, hogy rájöttem mennyire nem vagyunk egy hullámhosszon. Kezdettől fogva nem voltunk. Talán igazán már sohasem leszünk.

Fogalmam sem volt hogyan éltem túl az apai szeretet hiányát. Azt, hogy kellett volna az a szeretet az a minta ami segít abban, hogy kibírjam az élet kegyetlenségét. Egy szeretet amely kezdettől fogva arra sarkall/motivál, hogy jobb és jobb legyek?

Mindig is lenézően viselkedett velem az apám. Lenézően ahogyan az ő apja is viselkedett vele. A nagyapám aki egy lenéző és kegyetlen alkoholista volt. Valaki aki elitta a család minden pénzét. Csak inni és inni nem volt számára más. Fetrengett a saját hányásába miközben a gyerekei ezt kellett, hogy végig nézzék. Ez volt a napi rutin. 

Apám ezért egyfolytában azon volt, hogy anyagi biztonságot teremtsen nekünk. Lehet elégedetlen vagyok, de sajnos az igazság az, hogy a legfontosabbat, a szeretetet nem adta meg nekünk. Egy gyermekkori szeretetlenség, éhség amely egész életemben el fog kísérni.

Mindig nagyon agresszív volt egyébként. Szeretett rajtunk (rajtam és a testvéremen) nevetni. Szerette érzékeltetni, hogy mennyire ő a valaki, hiszen dolgozik és eltartja a családját. De testileg és lelkileg gyökeresen kizsigerelt minket. Bántó szavak és tettek. Mindennaposak voltak. Utáltam ha külföldről hazajött. Kamionsofőr volt és azt hiszem ez volt a legnagyobb szerencsém. Hogy sokat volt távol. Sokat volt távol és nem kellett minden egyes nap a képét nézni és azt hallgatni ahogyan kritizálja minden egyes mozzanatunkat.

"Hogy nézel ki?"

"Miért ezt eszed?"

"Miért vagy ilyen, meg kéne változnod"

Csak pár dolog amely nem volt a legjobb és legegészségesebb üzenet egy gyermek számára. De hiába, őt is így szocializálták ezért nem volt más mint, hogy ezt adja tovább. Szülőként egyébként undorodtam tőle. Sokszor már magamtól ijedtem meg. Mindig az volt a fejemben mennyire jó lenne ha meghalna. Nem kellene hallgatni ahogyan csapkod és ordítozik. Mert általában ordítozott. Hangos volt és mindig szitkozódott. Szidott engem és anyámat is válogatott okokkal. 

Sohasem éreztette, hogy szeret. Sohasem mondta, hogy ügyes vagyok és jól csinálom amit csinálok. Mindig csak kritizált és kiabált. Volt, hogy nekem esett, úgy kellett róla leszedni. Könnyen elborult az agya és vált kegyetlenné. Mert igen, az volt. Kegyetlen. Kegyetlen és könyörtelen, velünk a családjával akik a leginkább vágytak volna a szeretetére. Közben csak most kezdem el igazán felfogni, hogy valószínűleg ő is mennyire vágyott a szeretetre. Mennyire vágyott arra a szeretetre amelyet ő maga sem kapott meg.

Nem tudott adni nekünk, hiszen neki sem adtak eleget. Sőt sok esetben semennyit. Mivel nem kapott, ezért adni is nehéz volt. De mégis volt valami amit tovább adott. Tovább adta azt a szeretetlenséget amelyet magában hordozott. Mert volt anyagi biztonságunk. Mindig éreztette, hogy el kell viselnünk a viselkedését, az erőszakosságot, hiszen ezt megteremti nekünk. Megteremti nekünk, hogy új dolgaink legyenek. Ezért neki nem kell. Nem kell szeretetet adnia.

Bárcsak ne gondolta volna így. Akkor nem kellene százezer darabra hasadnia a szívemnek. Százezer darabra hasadnia amikor rá gondolok és arra, hogy szeretem. Sokáig éreztem magamat bűnösnek. Bűnösnek mivel azt éreztem szégyellnem kell magamat azért amiért szeretem és szeretni akarom. Mert azt akartam. Szeretni szívem minden szeretetével, hogy legyen egy apám akire felnézhetek. De soha. Sohasem tudtam rá felnézni. Még szeretni sem. Reménykedtem, folyton reménykedtem mondván majd más lesz. De néha mindig vissza kell érnem arra a pontra ami a legfájóbb. Nem változik.

Kéne egy apa. Kéne egy apa szeretete. Valaki olyan aki szeret minket akire felnézhetünk...Nekem ez nem adatott meg. De tudom ki akarok lenni. Az a valaki akire valaki majd felnézhet.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A semmit mondás értéke

Boldog napok