Semmi felelősség
Az igazság az, hogy már megszoktam, hogy nap mint nap csalódnom kell az emberekben. Egy idő után hozzászokik az olyan ember aki nem számíthat a családjára, cserben hagyják a párkapcsolatban amiben a mentális terheltsége miatt képtelen funkcionálni, illetve nap mint nap szembesül azzal mennyire elkorcsosult és reményvesztett világban élünk. Biztos vagyok benne, hogy köztetek is van ilyen.
De az, hogy mennyire nem képesek vállalni a tetteikért a felelősséget az valami fantasztikus. A gyomrom felfordul attól miket művelnek sokszor felnőtt emberek akik elmondják magukról, hogy kiállták az életük egyik legnagyobb próbáját és kiléptek a gyermekkorból, felnőttek lettek.
Mert véleményem szerint ez lenne a felnőtté válás egyik fő kritériuma. Az, hogy megtanulunk felelősséget vállalni a tetteink iránt. Amikor azt mondtam nem fogok öngyilkosságot elkövetni az volt bennem, hogy megtanulok felelősséget vállalni magamért. Felelősséget kell vállalnom, hiszen nem okozhatok szenvedést azoknak akik szeretnek. De még csak senkinek sem.
De az igazság, hogy egyre jobban elvagyok keseredve. Egyre inkább azt látom, hogy ez a világ erről szól, hogy mind mennek, dolgoznak és küzdenek a saját céljaikért az emberek, közben azonban a saját tetteikért nehezen vagy egyáltalán nem akarnak felelősséget vállalni. Mindig van valaki aki gonoszabb, aki csúnyább, aki kövérebb, gerinctelenebb stb. Mindig.
Mindig van valaki akire lehet hárítani a saját hibáinkat és meg lehet indokolni miért nem teszünk egy adott dolog ellen. Azt érzem meghaltam belülről. Már régen halott vagyok, évek óta. A csalódások és a kíméletlenség mely ma már az átlag jellemvonása felemésztett majd megcsócsált és kiköpött.
Küzdeni kell, küzdeni kell szokás mondani. Küzdeni egy elfeledett nem létező célért, ami talán még nekem sem létezik.
De miért nem menő az, hogy felelősséget vállaljunk a tetteinkért? Hogy gondolkodjunk? Az, hogy megállítsuk embertársainkat a lefelé vezető úton. Jó kérdés, magam sem tudom. Erre a kérdésre keresem a választ nap mint nap. Közben pedig csak undorodom és undorodom szüntelen ebben a mocsadék világban ahol nem számít már az érzékenység, nincsen ereje a jó érzéseknek, nincsen semminek ereje egyébként, ami van az képmutatás, lassúság, véres küzdelem. Véres küzdelem mint az állatoknál. Olyanok vagyunk mint a vadállatok.
Nincs semmi amire kihúzzuk magunkat, hogy emberi. Csak az örökös és szüntelen képmutatás, amely általában fel sem tűnik senkinek, pláne azoknak nem akik egyfolytában ezt teszik. Persze, semmi baj, tudom én is végig futok néha a képmutatás mezején. Tudom, mert ezt teszik velem ez a mérgezettség amely a társadalommal és jár. Ez a toxikus érdektelenség és együgyűség melyet az magával hordoz.
Néha csak azt érzem, hogy elszaladnék az esőerdő mélyére, hogy távol ettől a szartól vadászó és gyűjtögető életmód keretében kezdhessek új életet. Távol, a hülye "családom" emléke nélkül, messze attól a világtól amely felrázott és összetört. Csak messze, nagyon messze. De szívesen utaznék el egy idegen bolygóra is, ahol nem kell szembesülnöm az emberek pusztításával és a tudatosság illetve az egymás iránti empátia bármilyen jellegű hiányával.
Sokszor érzem azt amit annak idején középiskolás koromban éreztem. Hogy megindultunk a lejtőn már réges-régen és a pusztulás elkerülhetetlen. Egy beteg és erőszakos világ részei vagyunk, de előbb utóbb a gépezet minket is, mindannyiunkat beszippant. Egy pusztító és őrlő gépezet, kegyetlen malom mely behúz és elnyel könyörtelenül.
Pusztító malom:
Pusztító és könyörtelen malom az élet, egy játék,
Mely elpusztít, behúz és elnyel.
Megy a munka, szorgosan, de nem együttműködően,
Hisz nincsen közös cél, csak egyéni, de az dögivel.
De mi a munka s mit ér az egész?
Mit ér ha nincsen szeretet s megértés?
Valószínűleg igazán semmit, csak egyéni célokat,
A közöset pedig hagyjuk meghalni.
Kárörvendés, siralom, pusztító fájdalom,
Mi teremtettük, s erre még büszkék is vagyunk.
Talán a tisztító tűz majd felemel, de vannak gonosz lelkek
Melyek talán még ott sem égnek el.
Pusztító egy malom az élet, megőröl és kikészít,
Mindent megad majd elvesz, könyörtelen.
Elvesznek itt az álmok, elvesznek mind,
Azok veszik el a legtöbbet akiknek adni kéne őket.
Pusztító egy malom az élet, meg tört és felzabált,
Mint az átkozott család, kiknek léte nem volt más csak eszeveszett átkozás.
S van-e remény, van csak bennem él,
Csak én táplálom, hisz nélküle meghalnék.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése